6. fejezet

Heeelloooo (Marcus Butleresen)

A suli előtti utolsó napon jelentkezem a hatodik résszel, melyben új szereplőt ismerhetünk meg. Személy szerint imádom ezt a részt, egyszerűen halálcuki :D ne kérdezzétek, mit tartok rajta cukinak mert annyira nem boldog ez sem, de szerintem aranyos.

Sok sikert mindenkinek holnapra,

most pedig jó olvasást! <3

xxHöri

_________________________________________________________________

Hatodik fejezet

„Annyi szeretettel nézett rád! Nem tehetek róla, de sírok” mondta Kate dramatikusan, letörölve láthatatlan könnyeit.

Izgatottan ugráltam a helyemen. Ezt csinálja minden éjjel!

„Mondtam, Jake! Tudtam!” pattogtam. Jake morgott, és előre fordította a fejét.

„Ilyen, mióta bepisilt a szekrényben” súgta Kate, mire kieresztettem egy gyenge nevetést.

„Úgy sajnálom őt!” súgtam vissza.

„Hallak titeket!” mondta Jake hangosan. Nem tehetek róla, de kitört belőlem a nevetés.

„Mi olyan nevetséges, Mr.Stlyes?” kérdezte Mr.Tomlinson. Zavartan elpirultam, mikor az egész osztály felém fordult.

„Semmi, sajnálom, Uram. Csak megzavarodtam kicsit.” mondtam. A tanár úr somolygott.

„Nos, nem vagyok meglepve, mindig zavarodott vagy.” mondta, majd visszafordult a táblához, és írni kezdett.

Hallottam, ahogy Jake és Kate halkan nevet. Rájuk meredtem, mire abbahagyták a nevetést, de még mindig mosolyogtak.

„Oh! És Harry, óra után beszélnünk kell!” mondta Mr.Tomlinson. Mérgesen lejjebb csúsztam a székemen.

____________________________________________________________

„Miről akart velem beszélni, uram?” kérdeztem.

„Nos, Harry, bukásra állsz geometriából.” mondta, mire elkerekedtek a szemeim.

Ne. Csak újra ne. Nem bukhatok meg a fősulin.

„Találkoznom kell a barátoddal, aki a kórházban dolgozik, beszélnem kell vele a viselkedésedről illetve a jegyeidről.” közölte Mr.Tomlinson.

„A barátommal? Úgy értem, nem a szüleimmel kéne?” kérdeztem.

„Úgy látom, mikor beiratkoztál erre a főiskolára, ő magát jelölte meg, mint gyámod.” mondta az adatlapomra nézve.

Ahhhw, magát írta be gyámomnak, mintha törődne velem. De azért dühös vagyok, ő a pasim, nem pedig a gyámom, vagyis „szülőm”. A korkülönbség miatt csinálta ezt?

Az, hogy én még tanulok, ő meg dolgozik, nem jelenti azt, hogy ő az apám vagy valami.

„Rendben” mondtam idegesen.

_______________________________________________________

„Harry sosem figyel az óráimon. Mindig beszélget és álmodozik. És bukásra is áll.” mondta Mr.Tomlinson. Lecsúsztam a széken, ahogy Niall megrázta a fejét és rám nézett.

„Nem igazán vagyok meglepve. Harrynek mindig problémái voltak az iskolában.” mondta Niall. „Eléggé hanyag.”

Mr.Tomlinson kuncogott.

„Úgy gondolom, nagyon okos, de nem figyel eléggé.” mondta. Ajkamat rágcsáltam, miközben Niall bámult engem.

„Mi zavar meg téged, Harry?” kérdezte Niall. Vállat vontam.

„Semmi. Csak gondjaim vannak a figyelmem összpontosításával.” mondtam, mire Niall megforgatta a szemét.

„De valami bezavar nálad. Mi az?” kérdezte Mr.Tomlinson.

„Az nem a maga dolga” közöltem. Mr.Tomlinson először döbbenten nézett rám, de aztán elnevette magát. Mi a franc?

„Oké. Szóval van egy csomó házi feladata és dolgozata, amit újra kell írnia. Remélem, felkészül csütörtökre.” mondta.

Mind felálltunk, ő pedig az ajtóhoz kísért minket.

„Nagyon örülök, hogy találkoztunk, Mr.Horan.” mondta Mr.Tomlinson, és kezet fogtak. Csak álltam mellettük kínosan, és figyeltem a két idősebb férfit.

„És Harry!” fordult felém Mr.Tomlinson, megdöbbentve engem. Felém nyújtotta a kezét, és szélesen rám mosolygott. Ijesztő…

Kínosan megráztam a kezét, és azt kell, hogy mondjam, fogása nagyon erős volt. Közelebb hajolt, hogy a fülembe suttoghasson.

„Ha korrepetálásra van szükséged, csak szólj. Nem szeretném, hogy újrajárd ezt az osztályt.” suttogta, majd eltolt magától.

Az arcom teljesen paradicsom színű volt. Miért teszi ezt velem a saját tanárom?

Niall megköszörülte a torkát, megtörve ezzel kábulatomat.

„Oh… uh, viszlát, uram!” köszöntem el, kisétálva az ajtón.

__________________________________________________________________

„Mi van veled meg azzal a tanárral?” kérdezte Niall ahogy leparkolt a kocsibejárónkra.

„Hogy érted? Semmi. Csak beleszól a dolgaimba.” mondtam. Niall leállította az autót.

„Nem tetszik a tény, hogy az arca olyan közel volt a tiédhez.” mondta Niall, kiszállva a kocsiból. Közel? Én is kiszálltam és utána szaladtam.

Beléptem a házunkba, és láttam, hogy Niall leveszi a kabátját és a cipőit.

„Közel? Hogy érted, hogy közel? Nem volt közel!’ mondtam, miközben én is levetkőztem.

„Súgott valamit a füledbe. Terveztek valamit?” kezdett bedühödni. Dühös? Miért lenne dühös? Miért érdekli egyáltalán?

„Tervezni valamit vele? Komolyan kérdezed? Ő a tanárom. Miért csinálnék vele bármit is?” kérdeztem, de ő csak megforgatta a szemeit.

„Mit súgott?” kérdezte.

Nem tudom, el kéne-e mondanom neki. Vajon féltékeny most? Talán azt kéne tennem, amit Kate mondott. Féltékennyé tenni. Vállat vontam.

„Csak felajánlotta, hogy korrepetál. Semmi különös.” mondtam.

Felnéztem, hogy lássam, ahogy Niall összeszorítja az öklét és megfeszíti az állkapcsát. Istenem! Féltékeny. Működik!!

„Hát oké. Érezd jól magad vele. Nem vagy az enyém, vagy valami…” mondta Niall, a szobánk felé sétálva.

Éreztem a könnyeket a szememben. Nem vagyok az övé? Nem vagyunk együtt? Nem kellett volna ezt csinálnom, de azért mégis kellett, mert így legalább kimondta, hogy nem vagyok az övé. Az a két év semmi volt?

Besétáltam a szobánkba, így láttam, hogy pólót cserél. Oh istenem a háta olyan…. koncentrálj, Harry.

„Hogy érted, hogy nem vagyok a tiéd?” kérdeztem. Niall megfordult és rám meredt.

„Nem egyértelmű? Kavarsz Tomlinsonnal!” csattant fel. A szám elnyílt. Nem tudom elhinni, hogy ezt csinálja.

„Nem, én nem! Teljesen jól megvagyok veled! De két perccel ezelőtt azt mondtad, nem vagyok a tiéd! Már nem vagyunk 'semmik'!” mondtam.

„Mit értesz az alatt, hogy semmi?” kiabálta. Felnevettem és megfeszítettem az állam.

„Tényleg nem tudod, ugye? Minden, amit teszel, hogy figyelmen kívül hagysz! Ignorálsz! És nem tudod, hogy milyen érzés ez! Két évig egy ilyen emberrel lenni! És most azt mondja, hogy nem vagyok az övé!” kiáltottam vissza.

„Ignorálni téged? Mi a faszról beszélsz?” üvöltött. Sóhajtottam és megráztam a fejem.

„Baszd meg!” mondtam rekedten és megfordultam, hogy kimenjek a szobából, de megéreztem egy szoros kezet a derekamon és hirtelen megfordultam.

„Válaszolj!” kiabált az arcomba. Éreztem, hogy a könnyek szaladnak le az arcomon, mikor megütöttem a mellkasát, és gyengének éreztem magam, mikor észrevettem, hogy nem hátrál.

„Sosem figyelsz rám! Én vagyok az egyetlen, aki érez itt szerelmet a másik iránt! Tudatlan és önző vagy! Én keményen próbálkoztam, de te mindig eltávolodsz tőlem!” kiabáltam, a könnyek hevesen folytak az arcomon.

„Önző? Tudatlan? Mi a franc, Harry?!” kiabált ő is, túl közel az arcomhoz. Ajkamba haraptam, és lenéztem.

Éreztem, ahogy ujjaival durván megragadja az állam. Láttam a fénylő, most sötétkék szemeket, ahogy az enyémbe merednek.

„Válaszolj!” mondta összeszorított fogakkal.

„Nem szeretsz engem, Niall!” kiabáltam, elütve onnan a kezét.

„KI MONDTA, HOGY NEM?” ő is kiabált. Kitört belőlem a zokogás, így a mellkasánál odébb löktem, ő pedig megbotlott.

Kimentem a szobából, az arcom a kezeimbe temettem miközben halkan zokogtam. Soha nem sírtam ilyen erősen. Tényleg szeretem Niallt. Belefáradtam, hogy ő nem szeret viszont. Nem kellett volna azt tennem, amit Kate mondott.

„Harry! Állj meg!” kiabált Niall, és hallottam a lépteit, ahogy közelebb ért a konyhához.

„Menj ki!” mondtam, de Niall csak közelebb sétált.

„Ne gyere közelebb!” kiabáltam, de még mindig közeledett. Egészen addig, míg be nem szorultam közé és a pult közé.

„Menj innen!” üvöltöttem, próbálva eltolni őt, de a kezemet a pulthoz szorította.

Közelebb és közelebb hajolt az arcomhoz. Oh istenem, most meg fog csókolni?

Homlokát az enyémhez döntötte. Lehunyta szemeit, mikor én kikerekedett szemekkel, hitetlenül meredtem rá.

„Soha többet ne mondd, hogy nem szeretlek.” mondta, szemei még mindig csukva voltak. A szám elnyílt ahogy a lélegzetem megakadt.

Mit mondott?

„Megértetted?” sokkal lágyabb hangon kérdezte, mint eddig. Bólintottam, orraink véletlenül összeütköztek.

„Jó. Ma a kanapén alszom. Bocs, hogy ilyen voltam” tolta el magát tőlem, kerülte a szemkontaktust és kisétált a konyhából.

Mi történt?